Szia!

Szerintem emlékszel még, ahogy a gyerekek a manóóvoda nagycsoportjában, az Első Varázsnapon megismerték Sütimanó Boldizsárt a város Fővarázslóját. Látták, amikor a fővarázsló egy kis pohár vízből hatalmas zuhatagot varázsolt az ovi közepére, vagyis megismerték a varázslat hatalmas erejét, végre megkapták a saját varázspálcájukat és biztosan emlékszel még arra is, ahogy Sütimanó Kázmér a összes kis óvodás társával együtt, életükben leges-legelőször varázsolva egy almából almás pitét varázsoltak a csodakönyvecske segítségével.

A varázslat azonban nagyon kifárasztotta őket. Így miután jóízűen megették a pitét, az ovisok lefeküdtek, hogy kipihenhessék az első varázslat komoly fáradalmait. Ám ne hidd, hogy amíg a kicsik aludtak, addig az óvónénik, a dadus, vagy a fővarázsló csak a lábukat lóbázták. Inkább megbeszélték, hogy mi legyen a második varázslat, amikor a manógyerekek felébrednek. Úgy döntöttek, hogy olyan varázslatot tanítanak meg a kicsikkel, amire bármikor szükségük lehet.

Az ovisok lassan ébredeztek. Kinyújtóztak, felültek az ágyacskáikon, aztán felöltöztek, majd szép lassan elkezdtek szállingózni az apró mosdók felé. Mindenki ivott egy kicsit. Azonban a kicsik ezúttal a szokásosnál sokkal hamarabb tértek magukhoz amikor észrevették, hogy a manómértékkel óriási Sütimanó Boldizsár, a Fővarázsló még mindig velük van. Látták, ahogy a szobácskájuk, a dadus munkájával megint tanteremmé változik. A dadus legvégül behúzta függönyöket, a szobában sötét lett. A manógyerekek leültek a helyükre és izgatottan várták a folytatást.

Ismét nagy csend lett. Akkor a főmanó felállt és a varázspálcáját (ami még mindig csak úgy nézett ki, mint egy bot) szó nélkül előkapva, a varázsigét elmormolva egy nem túl nagy, ám annál fényesebb kört varázsolt maga elé, ami nagyjából Boldizsár hasa előtt lebegett a levegőben és pont úgy mozgott, ahogy a fővarázsló. Ha Boldizsár balra fordult, a fényes kör is vele fordult, ha jobbra, akkor meg jobbra, de mindig a nagy varázsló előtt maradt. Ha Boldizsár kinyújtotta a karját, a fénykarika előre indult, ha behúzta, akkor visszarepült a fővarázsló elé és ott lebegett tovább.

- Az embereknek a Fenti Világban - mondta ekkor Boldizsár - nincs varázserejük. Ezért mi manók kell hogy segítsünk rajtuk, ha olyan bajba kerülnek, amit már varázslat nélkül nem is lehetne megoldani. Cserébe azok a jó emberek akik tudnak a létezésünkről (és ők nagyon kevesen vannak), nem árulják el ezt a többi embernek. Létezésünk hétpecsétes titok! Ezt nem árt, ha már most megtudjátok, bár biztos vagyok benne, hogy erről már meséltek nektek a szüleitek. Ahogy mondtam, nincs varázserejük. Viszont elég okosak ahhoz, hogy amit nem tudnak elővarázsolni, azt megalkossák. Persze ne gondoljatok nagy dolgokra, mert (és ezt délelőtt láttátok is) a varázslatnál nincs nagyobb tudás, vagy erő, de apró dolgokat képesek létrehozni. Ilyen az elemlámpa is. Mivel ők sem látnak a sötétben, valahogy nekik világítaniuk kell, ezért megalkották a lámpát. A házaikban, az utcáikon és még sok helyen éjszaka lámpákkal világítanak, és van olyan kicsike lámpájuk is, amit magukkal tudnak vinni, ha olyan helyre mennek, ahol sötét van és ezért világítaniuk kell.  Nekünk manóknak nincs szükségünk ilyesmire. Mi ugyanis ha akarunk, akkor képesek vagyunk fényt varázsolni oda, ahol sötét van. Most ezt a varázslatot fogom nektek megtanítani.

A kicsi manóknak ezután megint csak ki kellett nyitniuk azt az apró könyvecskét, ami ott volt  mindegyikük asztalán. Az óvónéni azt mondta, hogy nyissák ki a könyvet. Kicsit furcsállották ugyan, hogy megint a harmadik oldalon kellett kinyitni a könyvet, ahová a lap tetejére még mindig az volt írva, hogy 'EGYSZERŰ VARÁZSLATOK', de az oldal ezúttal üres volt! Nem volt azon se alma, se almás pite, se varázsszó, csak a felirat és egy üres lap. Na ezért Csodakönyvecske a könyv, ami az ovisok előtt hevert!  

Ugyanis, miközben a gyerkőcök tanácstalanul bámulták az üres lapot, a szinte teljesen sötét szobában, amit csak a fővarázsló még mindig ott lebegő fénykarikája világított meg, az oldalon szép lassan mindenki könyvecskéjében felderengett egy-egy ugyanolyan világító kör, mint amilyet Sütimanó Boldizsár varázsolt, alatta a varázsigével ami egyszerűen csak így hangzott: 'FÉNY!' "....Hát ezt most azonnal ki kell próbálnom!..." - gondolta rögtön Kázmér és elsőnek az óvodások közül felkapta a varázspálcáját, nagyon akarta, hogy sikerüljön, a pálcával egy kört írt le, s azt mondta: FÉNY! Jó, mondjuk így, Kázmér kicsit elragadtatta magát, mert a varázsigét nem is mondta, inkább kiáltotta, de akárhogy is, az egyik pillanatban még sötét volt előtte, a következőben meg ott lebegett az asztala felett egy apró, ám annál élesebb fényű, pirosan világító köröcske, Kázmér lámpása, ami azért volt piros, mert a varázspálcája is ilyen színű volt.

Sütimanó Kázmér nagyon büszke volt magára! Boldogan mosolygott a kis fénykarika mögül, ami megvilágította őt, az asztalkáját és a csodakönyvet. Már alig várta, hogy hazamenet elbüszkélkedhessen az anyukájának arról, hogy milyen ügyes volt. Azt meg még annál is jobban, hogy az apukájának elmesélhesse mindezt, -hiszen apa minden nap varázsolt- bár azt nem tudta, hogy ébren tud-e lenni addig, míg apa haza nem ér a dolgozóból', Malomudvar manóváros főhivatalából, amit amúgy az emberek polgármesteri hivatalnak hívnak.

De nemcsak Kázmér volt boldog. Sütimanó Boldizsár is az volt. Nagyon is! Ugyanis, amikor a Fővarázsló minden évben elmegy a Dobostorta Óvodába, hogy a nagycsoportosokat bevezesse a varázslás csodálatos világába, más feladata is van. Ő az, akinek ilyenkor kellene kiválasztania a saját utódját, de az elmúlt hatszáztíz évben mióta Boldizsár tölti be ezt a tisztséget, még nem sikerült megtalálnia azt az ügyes és okos nagycsoportos manót, aki a helyébe léphet. Ma azonban felcsillant a remény, mert a kis Kázmér rekordgyorsasággal oldotta meg mindkét első varázslatát! Ráadásul övé lett a legnagyobb almás pite és a legfényesebben világító köröcske az egész óvodában! Így esett, hogy Fővarázsló, az óvónénikkel egyetértésben, több mint hatszáz év után végre ki tudta választani azt az apró manót, aki a helyébe léphet majd.

Ezért történt aztán, hogy  Fővarázsló Boldizsár az Első Varázsnap végén már nem maradt a gyerekekkel az óvodában délután, az ilyenkor szokásos Első Varázsnapi Nagy Ünnepségre, hanem lóhalálában loholt a város főhivatalába, hogy még ott érje a polgármestert, akivel sürgős tárgyalni valója akadt. De, hogy miről is akart a Fővarázsló ilyen sürgősen tárgyalni Malomudvar polgármesterével, azt majd legközelebb mesélem el.

Szia!

Biztosan emlékszel, az Első Varázsnapra. Tudod, nemrégen meséltem neked arról, ahogy az óvodások megismerték Sütimanó Boldizsárt, a város Fővarázslóját és amikor életükben először vehettek a kezükbe varázspálcát. Kázmér és Levente kicsit el is huncutkodták ezt a szép ünnepet, de megkapták a megfelelő leckét is, amikor a fővarázsló büntetésből föléjük varázsolt apró viharfelhője eláztatta a két rosszalkodó manó ünneplős nadrágját.

Az óvónéni ezután csak nézte az ovisokat, akik végül abbahagyták a nevetést, a két renitens a rosszalkodást és újra figyelni kezdtek. Ekkor a fővarázsló arra kérte a kicsiket, hogy álljanak fel, alkossanak párokat (Kázmár persze Leventét választotta) és forduljanak egymással szembe. Sütimanó Boldizsár ezután, kezében a saját varázspálcájával fel-alá kezdett sétálni a manósorok között és így magyarázott a gyerekeknek:

- Ma két apró varázslatot fogtok megtanulni, - kezdte Boldizsár - az első és legfontosabb, amit ma meg kell tanulnotok az az, hogy hogyan tartsátok kordában az erőtöket -folytatta a fővarázsló és közben szúrós tekintettel nézett rá Kázmérra és Leventére, akik lesütötték a szemüket, hisz megértették, hogy miért haragszik rájuk a fővarázsló bácsi.

- Most figyeljetek nagyon jól - mondta mély hangján csendben és sejtelmesen a fővarázsló, azzal a csoportszoba egyik sarka felé fordult, ahol egy kis asztalkán egy manópohár állt s abban víz volt. Sütimanó Boldizsár ezután varázsigét mormolt, de olyan halkan, hogy azt a manók nem is érthették, majd a varázspálcájával a pohár felé intett. Apró mozdulat volt csupán. A pálca végéből egy világoskék fénycsóva tört elő, pont, mint egy villám és olyan félelmetes, mennydörgés-szerű hangja is volt. A cikázó fény eltalálta az apró poharat, ami ekkor felizzott és abban a pillanatban el is tűnt! Az asztalkával együtt. 

Ám ugyanebben a pillanatban a kis pohár hűlt helyén a szoba padlójából víz tört elő. Először csak a parketta résein szivárgott, majd -már a padlót is feltörve- zubogott, ömlött a csoportszobába és olyan hangja volt, mikor neked anya engedi a fürdővizet. Az ovisok nagyon megijedtek. Ösztönösen lépdeltek hátrafelé, mivel a víz lassan, de megállíthatatlanul folyt feléjük is padlón. Sütimanó Boldizsár ekkor ismét intett egyet a pálcájával -amely egyébként leginkább egy egyszerű faágra hasonlított- és a víz immár kétszeres erővel tombolt a sarokban! Olyan vízoszlop tört elő, mint a legnagyobb szökőkutakban. A plafont is kilyukasztotta és már a cserepeket hajigálta le a tetőről, miközben a mára magából a plafonból is folyt a víz!

A gyerekek még soha nem láttak ilyet! Malomudvar város ugyanis maga volt a megtestesült nyugalom és biztonság hisz ugyan milyen katasztrófa történhet egy olyan manóvárosban, ahol a napocska egy gumicukor és ami egyébként is egy cukrászda pincéjében épült fel? A kicsik manók, most már az óvónénik és a dadus körül csoportosultak s fogták szorosan a kezüket, vagy ölelték a lábukat, kinek mi jutott. A fővarázsló -aki nem először mutatta be ezt a varázslatot- tökéletesen tudta, hogy meddig mehet el. Éppen ezért új varázsigét kezdett mormolni bozontos szakálla fölött s mielőtt az óvoda a betörő víztől tényleg összedőlt volna, a szörnyűség felé intett ismét.

Most sem fény, sem hang nem jelezte, hogy újabb varázslat készül, de hirtelen olyan csend lett, hogy az ovisok ijedt szuszogását is hallani lehetett. A csenddel együtt a víz is eltűnt, de nemcsak az, hanem az általa okozott károk is. Eltűnt a tetőn a lyuk, visszakerültek az elsodort asztalok, székek és játékok, a padló ismét fényes és sima volt ott, ahol azelőtt egy hatalmas nyílás tátongott és a nagy tragédia helyén nem volt más, csak az asztalka az apró pohár vízzel.

- Láttátok? - kérdezte Boldizsár mosolyogva, de a gyerek arca minden elárult - nincs semmi baj, hisz látjátok. De azt mindenképpen szerettem volna megmutatni nektek, hogy egyetlen rosszul megtanult varázsige  és kész a baj. És nem is akármekkora - tette hozzá.

- De ma velünk ilyen nem fog történni. Egyrészt, mert az erőtök még ugyanolyan pici, mint amilyen picik ti magatok vagytok, másrészt mert azt a varázsigét ami ahhoz kell, hogy valahová ilyen zuhatagot varázsoljon egy manó, mindig csak a fővarázsló ismeri. Mégis fontos, hogy tudjátok: - a varázslat nem játék! - tette hozzá Sütimanó Boldizsár, miközben a felemelt mutatóujját jobbra balra mozgatta. Ezután a párok ismét felálltak és a fővarázsló arra kérte a gyerekeket, hogy fogják a varázspálcájukat a jobb kezükbe és emeljék a fejük magasságába. Esküt tettek, hogy a tanulóidő után a varázserejüket kizárólag a jó szolgálatában fogják használni és azt is megtanulták, hogy el is veszíthetik ezt az erőt, ha gonoszságot akarnának művelni. És végre eljött az első varázslatok ideje.

Amíg a kicsik visszamondták Boldizsár után a Varázseskü szövegét, addig az óvónénik és a dadus átrendezték a szobát. Az asztalokat és a kis székeket úgy rakták le szép sorban, mintha azok iskolapadok lettek volna és le is ültették az óvodás manókat. Mindegyik asztalhoz két kismanó' ült és mindegyik asztalra, a manócskák elé került egy-egy alma is. A fővarázsló elmagyarázta, varázsolni valami olyasmi, mintha valamit nagyon, de nagyon akarna a manó fia. Majd azt mondta: - szeretném, ha most azt gondolnátok, hogy az alma változzon át almás pitévé! 

A manógyerekek nagyon szerettek volna megfelelni a fővarázsló kérésének, de akármilyen erősen nézték az almáikat, azok valahogy nem akartak almás pitévé változni. Miközben az ovisok varázsolni szerettek volna, annyira elvonta a feladat a figyelmüket, hogy észre sem vették amint az óvónénik mindenki elé egy-egy könyvecskét helyeztek el. Jó, ha tudod, hogy a malomudvari Dobostorta Óvodában a nagycsoportosok már tudtak olvasni.

- Jól van gyerekek, most figyeljetek rám. Ahogy látom egyetlen alma sem változott pitévé. Ki tudja miért nem? - kérdezte Sütimanó Boldizsár. Kázmér sejtette, hogy talán azért nem, mert nem mondtak, vagy csináltak semmit a 'varázslás' közben és volt is olyan bátor, hogy ezt meg is mondja a fővarázslónak. - Így van Kázmér - helyeselt a fővarázsló - úgyhogy vegyétek csak elő azokat a kis könyveket ott magatok előtt és lapozzatok a harmadik oldalra. A harmadik oldalon egy alma képe volt látható, majd le volt írva a varázslás menete is. Boldizsár arra kérte Sütimanó Leventét, hogy olvassa fel a teendőket.  A könyv harmadik oldala szerint, ahol a lap tetejére az volt írva, hogy 'EGYSZERŰ VARÁZSLATOK', ha almás pitét szeretnénk az almából varázsolni, akkor a varázspálcával egy kört kell leírnunk az alma felett és közben varázsigét is kell mondanunk, mely ez esetben nem más, mint hogy ABRANUM! Ez állt a könyv harmadik oldalán.

Ezután -persze nem egyszerre-, de szép sorban egymás után változott mindegyik óvodás előtt az alma almás pitévé, ráadásul a sütemények tányéron voltak és még gőzölögtek a melegtől. A dadus, aki már legalább száz éve dolgozott a Dobostorta Óvodában persze tudta, hogy a gyerekek első varázslata sikerülni fog, mert míg a kismanók' varázsolni próbáltak, addig ő minden gyerkőc elé villát és szalvétát tett. Sütimanó Boldizsár, aki varázslat közben azért figyelte a gyerekeket, hogy megtudja: - melyik óvodásnak fog először sikerülni a varázslat, elégedett mosollyal az arcán állt fel az egyik apró székről, ahol eddig üldögélt és a kezével tapsolva a gyerekekhez lépett:

- Remek, remek! Rendkívül elégedett vagyok ma veletek, ez igen! Szép munka volt gyerekek! - mondta a csillogó szemű, fülig érő szájú, a büszkeségtől dagadó keblű kis ovisoknak, akik annyira örültek az első sikeres varázslatnak, hogy már alig várták a következőt. - Most azonban - folytatta a fővarázsló - muszáj lesz egy kis szünetet tartanunk, mert bár még nem érzitek, de az Első Varázslat nagyon fárasztó dolog ám. És még valamit el kell mondanom: kifejezetten nagy szerencse, hogy az Első Varázslat ilyen jól sikerült mindenkinek, és nemcsak én, de a dadus és a konyhás nénik is nagyon örülnek ennek, ugyanis a pite a mai reggelitek, nyugodtan fogjatok hozzá és jó étvágyat kívánok nektek.

És így is lett. A pite nagyon finom volt. A manóovisok szépen megreggeliztek. Ügyeltek rá, hogy meg ne égesse a kis nyelvüket a pite forró tölteléke, ezért alaposan megfújtak minden villán lévő falatot. A sütemény olyan nagy és olyan finom volt, hogy a manókák alig bírták megenni. Minden óvodás jóllakott. Ám hirtelen olyan álmosság tört rájuk amilyet az Első Varázslat előtt még soha nem éreztek! De nem hiába dolgozott a dadus és a két óvónéni több mint száz éve a Dobostorta Oviban! Merthogy ők már tudták, hogy így lesz. Azért, amíg a gyerkőcök megreggeliztek, ők már rég kikészítették mindenki ágyacskáját. És bár csak ebéd után szoktak, ma kivételesen a reggeli után is lefeküdtek a manók, hogy szinte azonnal elaludjanak mindannyian.

S hogy mi lesz a második varázslat, amit megtanulnak a csodakönyvecskéből, s hogy a könyvecske miért is csodakönyv? Nos ezt, majd legközelebb mesélem el neked!

Szia!

Ma este végre már Kázmér 'viselt dogairól' mesélhetek neked. Mondjuk lehet, hogy rosszul fogalmaztam, ezért kérlek ne ijedj meg, mert Sütimanó Kázmér nem rosszabb manógyerek mint a többi manókisfiú, vagy manókislány, bár az tény, hogy eléggé kíváncsi és izgága természetű. (Igaz, melyik négy-öt éves kismanó' nem az?)

Talán ezért is várta olyan izgatottan a reggelt. Én már nagyfiú manó vagyok - gondolta, de legalábbis szeptembertől nagycsoportos óvodás a Dobostorta Óvodában, így új és nagyon izgalmas feladatok vártak rá. Már előző este -sőt már hétfőn is- tudta, hogy ma először fognak varázsolni az oviban. Elaludni is alig bírt és már akkor ébren volt, amikor az apukája még csak készülődött. Hallotta, ahogy apa morgolódik, mert leejtett valamit és azt is, amikor a kis házból kilépve elfordítja a kulcsot a zárban. Húúúúúúú..........már nemsokára tényleg felébredhetek - gondolta, amikor apa elment.

Ugye emlékszel miért gondolta így Kázmár? ............................................................. Hát persze! Kázmér apukája volt ugyanis Malomudvar város polgármestere és az ő varázserejétől vált fényesen világító napocskává minden reggel a fő téri piros oszlop tetején a Sárga Gömb. Pont úgy, ahogy az összes sütimanó városban. Kázmér egyre csak az ablakot nézte. Várta, hogy a Sárga Gömb első sugarai végre bevilágítsanak az apró szobájába. Annyira nézte az ablakot, hogy izgalmában végül mégiscsak elszenderedett és már nappali világosság volt mindenütt, amikor újra felriadt.

Nem baj, így sem maradt le semmiről, hisz korán volt még, de Kázmér megijedt, hogy elkésik. Így esett, hogy az izgatott kismanó' szinte repült a fürdőszobába. Pisilt és megmosakodott, nagyjából megfésülte a kócos bozontját (amit mi emberek hajnak hívunk), majd gyorsan belebújt abba az ünneplős manóruhácskába, amit külön erre az alkalomra készített ki az anyukája. Kázmér általában zöld nadrágot, világoszöld ingecskét és mellénykét viselt, meg zöld manócipőt aminek felfelé áll az orra és csíkos, zöld-fehér manósipkát, de ma kékbe öltözött, mert a sütimanók kék ruhában ünnepelnek! (A manólánykák meg pirosban.)  Végignézett magán az előszoba tükrében és már a látvány is boldogsággal töltötte el, mert szerette az ünnepeket.

Mondjuk azt persze reggel még nem tudhatta, hogy milyen lesz varázsolni, hisz ő még olyat nem tudott, de elég sokszor látta már az apukáját varázslás közben és azt is megleste olykor, amikor otthon úgy főzött, mosott és takarított az anyukája, (akit amúgy Sütimanó Enckónak hívnak) hogy csak ült a fotelben és olvasta a manóváros híreit, de a tűzhelyen rotyogó ételben meg forgott a fakanál, a porszívó magától járt be minden zeg-zugot, a ruhák meg, mint holmi nagy és színes pillangók repkedtek a kis manóházon át a kertbe, hogy a szárítón kényelmesen és szépen elhelyezkedjenek.

Hát ezért volt olyan izgatott a Sütimanó Kázmér! Nagyon kicsi gyerekmanó ő még, ezért a felnőtt manók dolgai nem nagyon izgatják és ez így természetes, de a varázslás ez alól mindig kivétel volt. Kázmér még szinte babamanó volt, amikor már kikerekedett szemmel figyelte a felnőtt manók varázslatait. És ezért lett olyan más ez a mai reggel is. 

Ne rohangálj! - szólt rá Kázmárra az anyukája - mindjárt elkészülünk mi is - tette hozzá, majd a manókislányt beültette az apró babakocsiba és már készen is álltak az indulásra. Kázmér alig bírt magával. Útközben az óvoda felé minden fűszálat, minden hangyát, minden lepkét 'elvarázsolt', vagyis a házuk előtt, a járdán talált botocskával feléjük intett, mint egy varázspálcával és elképzelte, ahogy a fűszál irdatlan sűrű erdővé, a hangya táltos paripává, a lepke pedig sasmadárrá változik. Aztán beértek az oviba. A szokásos kezdéstől eltérően most nem kellett a manófiúnak átöltözni, hiszen az Első Varázslónap nagy ünnep minden kismanó' életében.

Kázmér illedelmesen megette a reggelijét és annak ellenére is szépen ült a helyén, hogy közben majd' szétvetette a kíváncsiság. Főleg azért, mert a teremben nemcsak a két óvónéni meg a dadus, hanem egy magas, vékony, nagyon öreg és nagyon bozontos, fehér szakállú, piros orrú manóbácsi is ott volt, aki sötétkék mellényt és inget, fényes fekete nadrágot, fekete manócipőt, fekete manósipkát és palástot is viselt, s akit azelőtt Kázmér még soha nem látott. Egyébként is furcsa látvány volt a még manóéknál is apró székek egyikén ülve. Az óvónéni megvárta, míg minden manógyerkőc elcsendesedik és csak azután fogott a mondandójába:

- Nagycsoportosok lettetek - kezdte az óvónéni - még most is tisztán emlékszem, hogy amikor olyan pici voltam, mint most ti, én annyira vártam ezt a napot, hogy aludni sem tudtam előtte. Ugye ismerős? - kérdezte a manógyerekeket s közben mosolyogva rájuk kacsintott, majd gyorsan folytatta: -  ma reggel végre eljött a nap, hogy a minden manóban ott szunnyadó varázserőtök egy nagyon pici részét elővarázsoljuk és, hogy megtanítsuk nektek azt, hogy mire, és hogyan szabad használni ezt a csodálatos erőt - mondta, és ekkor a manóbácsi felállt.

Az apró manóovisok még sohasem láttak ilyen magas manót. Hogy el tudd képzelni elmesélem neked, hogy egy óvodás manó olyan magas, mint a kisujjad fele. Egy felnőtt manó meg olyan magas, mint az egész kisujjad. Ám a varázsmanó meg olyan nagyon magas volt, mint egy szál ropi. Le is kellett vennie a manósipkáját, amikor felállt, nehogy beverje a fejét az ovisok szobájának tetejébe.

A magas varázsló először semmit sem szólt, csupán a kezében lévő varázspálcájával írt le néhány nagy kört a levegőben. Az ovisok nagy kerek szemekkel, lélegzetvisszafojtva, teljesen csendben bámulták a varázsmanót, ám  ............................... semmi sem történt! A csalódott óvodás manók már éppen kezdtek fészkelődni, amikor a következő pillanatban ott, ahol nem sokkal ezelőtt a varázsló hadonászott, egy hatalmas, világoskéken fénylő, átlátszó gömb jelent meg, ami egy óriásbuborékra hasonlított a  legjobban, de mégsem az volt. Benne néhány pillanatig ott lebegett és lassan forgott az egész Malomudvar város. Majd a város hirtelen nagyon kicsi lett, olyan kicsi, hogy a manócskák már alig látták. Már csak egy fényes pont volt csupán, valamivel nagyobb, mint az égen a csillagok. A következő pillanatban azonban a városból fényes csíkok indultak el, egyszerre több is és ezek a csíkok más-más világító pontokkal, más-más manóvárosokkal kötötték össze az ovisok városát, mígnem már rengeteg vonal és pont látszott egyszerre és a pontok mindegyikét több világító vonal is összekapcsolta........................és ott lebegett ez a fényes, vonalakkal és pontokkal díszített, labda alakú világító térképre hasonlító valami a varázsló előtt a levegőben.

A manógyerekek csak ámultak és bámultak. Valamennyit tudtak ugyan a világukról, meg arról, hogy vannak más manóvárosok is, ahogy tudták azt is, hogy van egy másik, egy Fenti Világ is, de nagyjából úgy tudták elképzelni az emberek világát, mint mi emberek a marslakókat. Most először látták így a Manóvilágot.

Ez itt a Manóvilág - szólalt meg ekkor a varázslóbácsi. Nagyon mély, mégis kedves hangja volt, valahogy nem féltek tőle a manóovisok - de nektek ezt még nem kell ennyire ismernetek. Ráértek még, az iskolában majd úgy is tanulni fogjátok. És........................a Manóvilágot sem kell tudnotok elővarázsolni, mert ez egy igen komoly varázslat, ilyet a felnőtt manók közül is csak én, Sütimanó Boldizsár, Malomudvar város Fővarázslója tudok csak. Persze most azt gondoljátok, hogy ugyan mi szükség lehet fővarázslóra, ha a manók egyébként tudnak varázsolni? De a felnőtt manók dolga segíteni másokon, a fővarázsló dolga pedig az, hogy megmentse az egész manóvárost, ha arra lenne szükség. De ne szaladjunk ennyire előre - mondta a fővarázsló bácsi, majd egyetlen mozdulattal eltüntette a csodálkozó manóovisok szeme elől a fénylő gömböt a manóvilággal együtt. 

- Ma ugyanis nem azért vagyok köztetek, hogy ilyen komoly dolgokról beszélgessünk. Ma még 'csak' azért jöttem, hogy benneteket apró manókat bevezesselek a varázslás világába. Biztosan hallottatok már arról a felnőtt manóktól, a szüleitektől és a nagyszüleitektől, hogy minden manó varázserővel bír. Ez egy veletek született tulajdonság, és ahogy ti növekedtek, és lesztek egyre nagyobb és erősebb manók, ez az erő ugyanúgy nő bennetek, de varázsolni mi manók, csak a varázspálcánk segítségével tudunk.

- Amikor egy kismanó' megszületik -folytatta a varázsló bácsi-, a fővarázsló mindig egy ajándékot ad a manóbaba szüleinek, ami nem más, mint egy névre szóló varázspálca. Ezt a varázspálcát a szülőknek a manó három-négy napos korában át kell adniuk a manóváros óvodájának, ahol a manó óvónénik őrzik azt egészen addig, míg az ovisok nagycsoportosok nem lesznek.

- Akkor a Fővarázsló eljön hozzátok, -vette át a szót ekkor az óvónéni- hogy megtanítsa nektek az első varázslatokat -s miközben ezt mondta, egy csodaszép, fából készült, kézzel faragott  ládikát helyezett a szőnyegen félkörben üldögélő ovisok elé. Az ovisok még sohasem látták ezt a ládát. Annyira izgultak, hogy alig bírtak ülni a fenekükön. Fészkelődtek, hogy lássanak mindent, ami a ládika körül történik. Sütimanó Boldizsár, a Fővarázsló a ládához térdelt, majd előhalászott egy hosszú, zöld selyemszalagon a nyakába akasztott aranykulcsot, és kinyitotta vele a ládikót, aminek a fedele csak egyszerűen kipattant, amikor elfordított a zárban a kulcsot. A ládikóból fény tört elő, s ekkor a manógyerkőcök meglátták mi van benne. 

Huszonöt pálcika volt a láda alján, pont mint ahány nagycsoportos ovis volt. S mindegyiken egy-egy név állt, az ovisok nevei. Az óvónéni ezután egyesével szólította az óvodásokat és ünnepélyesen átadta nekik a saját varázspálcájukat.

Kázmér, aki az izgalomtól szinte remegve ment a ládikához amikor a nevét hallotta, egy piros színű, leginkább egy nagy színes ceruzára emlékeztető varázspálcát kapott. Még hegye is volt, mint az igazi ceruzának, bár nem fogott. (Kázmér ezt onnan tudta, mert még le sem ült a helyére, de rögtön kipróbálta egy kis cetlin.) Kázmér úgy örült, mint még soha! A varázspálcát el nem engedte volna. Annyira szorított, hogy a kis manóujjai szinte belefehéredtek! De más is történt.

Amíg az óvónéni Kázmér óvodástársainak osztogatta a varázspálcákat, Kázmér és a pont mellette ülő legjobb barátja, Sütimanó Levente mindjárt huncutkodni kezdtek. Varázspálcájukkal vívni kezdtek mint a katonák, akiknek kardjuk van, ám egyszer csak a két pálca véletlenül összeért! Az óvodások először csilingelő hangot hallottak, aztán Kázmér és Levente közt egy apró, ám annál fényesebb icike-picike viharfelhő keletkezett, ami csak úgy szórta magából nagy dühösen a villámokat, azután eső kezdett szakadni a tenyérnyi felhőcskéből de úgy, hogy mindkét fiúcska nadrágját eláztatta. A felhőcske végül úgy tűnt el néhány pillanat múlva, mintha soha nem is lett volna.

Az óvónéni megdorgálta a két megszeppent rosszcsontot, a többi ovis hangosan nevetett a két vizes-nadrágos botcsinálta huszáron, de Sütimanó Boldizsár, a Fővarázsló nem szólt semmit, csak mosolyogva üldögélt a gyerekek előtt. Ő és az óvónénik tudták, hogyha két varázspálca véletlenül összeér, soha nem történik olyan, mint ami az előbb a két rosszalkodó óvodással történt. A dühös felhőcskét a gyerekek rosszalkodását látó fővarázsló varázsolta eléjük azért, hogy tanuljanak az esetből. És tanultak is. És nemcsak ők, hanem az összes ovis, mert attól fogva soha, senki nem rosszalkodott a varázsórákon, varázspálcával a kezében. És, hogy mi mindent tanultak az ovisok a varázsórákon? Nos ezt, majd legközelebb elmesélem. 

Szia!

Emlékszel még arra, amit nemrég meséltem neked? Hogy-hogy miről? Hát a sütimanókról! Tudod, azokra az apró kis varázserejű manókra gondolok, akiknél éjszaka van a nappal, akik földalatti játékvonatokon utaznak a föld alatti városaik közt, akik a cukrászdák pincéiben laknak és akik titokban segítenek a cukrász bácsiknak, ha kell. Ugye most már emlékszel? Akkor biztosan emlékszel Sütimanó Kázmérra is, aki egy óvódás sütimanó. Nnnnna! Róla fogok ma este mesélni neked. Először azonban bemutatom neked, hogy hol is él Sütimanó Kázmér!

Ahogy minden sütimanó, úgy Kázmér is az egyik cukrászdáról elnevezett sütimanó városban él a szüleivel, a testvérével (van egy kishúga is neki), a rokonaival és a barátaival. Csendes kis kertváros az övék, apró, de takaros és színes kis sütimanó házakkal, girbe-gurba utcácskákkal.

Malomudvar város főterén -ugyanis így hívják a várost ahol Kázmér lakik-, pont úgy mint az összes sütimanó város közepén áll egy hatalmas piros oszlop, aminek a tetején egy átlátszó nagy és szép, sárga gömb található. Este nyolc óra felé, amikor az emberek városaiban épp kezd elbújni a napocska, akkor ez a szép sárga gömb halványan derengeni kezd. Hogy el tudd képzelni, ilyenkor pont úgy néz ki, mint egy lemerült elemlámpa.  Ám később a fénye egyre erőteljesebb lesz addig, míg már bele sem szabad nézni, oly vakítóan világít. A gömb így árasztja el fénnyel Malomudvar város utcáit, házait, de még környező kerteket, erdőket is. Amikor a gömb világítani kezd, akkor kezdődik el a nap Malomudvar városban, ez 

Ez az első olyan sütimanó-varázslat, amit most elárultam neked. Lesz még több is. Azt is elmondom, hogy ha te láthatnád ezt a 'hatalmas' oszlopot rajta a sárga gömbbel, akkor nem látnál mást, mint egy sima piros szívószálat, amire valaki biztos egy nagy gumicukor-golyót húzott, pedig ez egyáltalán nincs így! A Sárga Gömb ugyanis (minden sütimanó így hívja) a sütimanó városok napocskája, ami azért világít, hogy a sütimanóknál is lehessen reggel, és azért tud világítani, mert Malomudvar város sütimanó polgármestere -akinek egyébként Sütimanó Csaba a becsületes neve- a varázserejével készteti világításra a Sárga Gömböt.

A varázslatos polgármesternek egyébként nem csak ez a dolga. Ő irányítja a városka életét, ő ellenőrzi a cukrászda készleteit, így csak ő tudja, hogy aznap melyik felnőtt sütimanónak mi lesz a dolga és ő az is, aki ha valami elromlik Malomudvar városkában, akkor megjavítja. Így a polgármester minden egyes nap nagyon korán felkel és bemegy az irodájába, hogy először is elvarázsolja a Sárga Gömböt, hogy utána nekilásson a városka fölött lévő cukrászda ügyes-bajos dolgait elintézni. Láthatod: fontos manó a polgármester! Ugyanis, ha netán elaludna és elkésne a dolgozóból, még a nap sem kelne fel aznap Malomudvar városkában.

Ráadásul ha valaki, hát Kázmér (hogy most már beszéljünk egy kicsit róla is) mindenkinél jobban tudta ezt, ugyanis Sütimanó Csaba, a polgármester bácsi az ő apukája volt. Így amikor ma reggel ébredés után Kázmér az ágyacskájában nyújtózkodva, nagy kényelmesen még épp lustálkodott egy kicsit, ugyanarra gondolt amire most te is, hogy apa biztosan nem késett el a dolgozóból, mert hétágra süt a Sárga Gömb. És hát bizony kelni kellett, ahogy minden hétköznap reggel, mert Kázmér óvodás volt, aki -sok sütimanó óvodással együtt- Malomudvar városka egyetlen ovijába, a Dobostorta Óvodába járt.

Ez az óvoda ugyan sokban hasonlított az embergyerekek ovijához, mert a manó-ovisok is itt tanulták meg a virágok, a bogarak és a madarak nevét, itt tanulták meg hogy kell a kést és villát használni, vagy éppen úszni és ők is ugyanúgy rohangáltak az óvoda udvarán, mint az emberek gyerekei odafent a cukrászdán túli világban. Megjegyzem, Kázmért nagyjából két-három naponta le kellett tolni, mert ennyi időnkét koptatta el a manócipők orrát, az ovi udvarán.

De a manóovi mást is tanított. A Dobos Torta Óvodában tanulták meg a manógyerekek, hogy mire iskolába mennek már egy kicsi varázserejük is lesz és az óvónénik dolga volt elmagyarázni, hogy mire is jó az a varázserő. Megtanulták, hogy a varázserőt csak akkor tudják használni, ha azzal segíteni tudnak valakin és minden szerda délután gyakorolták a láthatatlanná válást is azért, hogy mire felnőtt manókká válnak, már gond nélkül tudjanak eltűnni veszélyes helyzetben sőt, nagycsoportban már apró kis varázslatokat is tanulnak majd.

Mint minden óvodás, Kázmér is nagyon élvezte az óvodát. Szeretett ott lenni, szerette az ovistársakat, a manófiú barátait és a kedves manólánykákat is. Nem mondom, hogy olykor nem civakodtak a manógyerekek -és ez alól Kázmér sem volt kivétel-, de általában előbb, vagy utóbb minden vitának kibékülés lett a vége. Ráadásul az óvodában mindig történt valami érdekes és jó időben Sütimanó Kázmér annyit rohangászhatott, amennyit csak bírt.

Talán ennek köszönhető, hogy a legtöbbször reggel még szinte nem is világított a Sárga Gömb, amikor ő már ébren volt és várta, hogy indulhasson az oviba. Ma is így volt. A napfelkeltét, vagyis azt, ahogy a Sárga Gömb egyre világosabb lett, még az ágyikójából nézte végig, de azután már rohant is pisilni, meg mosakodni és a reggeli manókekszet megenni, mert tudta, hogy a mai nap még a többinél is jobb lesz!  Kázmér ugyanis szeptembertől már nagycsoportos volt és a nagycsoportosok ma varázsolhatnak először!! És hogy ez hogy sikerült ennek a kis sütimanónak, azt a következő mesében mesélem el neked! 

Szia!

Hallottál már a Sütimanó Kázmérról? Hát a Sütimanókról? Nem? Nem csoda, hisz Kázmér mindamellett, hogy igen kicsi, ráadásul még egy cukrászdában is lakik, ahová te csak napközben, általában délután, vagy hétvégén jársz, ő pedig mindig ott van, még éjszaka is. De hát ez nem is olyan érdekes, legalább is neki, hisz ott lakik. Ráadásul Sütimanó Kázmér (ahogy a legtöbb sütimanó) általában ..................... éjjel szokott tenni-venni, te meg már olyankor réges-rég alszol. De, hogy nem maradj ily tudatlan a sütimanók viselt dolgaiban, most elmesélem neked kik is ezek az apró kis furcsa lények és mit csinálnak ott, a cukrászdák pincéiben, ahová általában szokták bekvártélyozni magukat.

A Sütimanók Nemzetsége természetesen a Sütemény Köztársaságban él. Több százan, de az is lehet, hogy több ezren is vannak. Ezt sajnos -mármint, hogy mennyien is lehetnek pontosan- én sem tudom, mert még soha senki nem számolta össze őket. És, hogy hol van a Sütemény Köztársaság? Na azt elhiszem, hogy ez téged is mindennél jobban érdekel és jogos a kérdés, de erre történetesen tudom a választ. Ugyanis a Sütemény Köztársaság pontosan ugyanott van a térképen, ahol Magyarország, a mi országunk, melyben mi, magyar emberek lakunk. Igen, te is itt élsz.

Csak amíg mi emberek tanyákon, falvakban és városokban lakunk, addig a sütimanók kizárólag a falvak és városok kisebb-nagyobb cukrászdáiban élnek. Ezek az ő városaik. Egész nyüzsgő kis közösségeket tudhatnak a magukéinak a cukrászdák pincéinek falába vájt apró lakások sokaságaiban. Ám azon túl, hogy ők nagyon picik, és azon túl, hogy ők jobbára éjjel élnek (szemben azzal, hogy mi meg főleg nappal) olyan nagy különbségek azért nincsenek is a sütimanók és köztünk emberek között.

A sütimanók ugyanúgy kisbabának születnek. Ugyanúgy járnak óvodába és iskolába, és a sütimanó gyerekeknek is ugyanúgy van anyukájuk és apukájuk mint az embergyerekeknek. És amelyik sütimanó gyerkőcnek meg véletlenül még sincs, rá is ugyanúgy vigyáznak, őt is ugyanúgy szeretik a többi sütimanók.

A Sütimanó Városokat, melyeket mindig ugyanúgy hívnak, mint a cukrászdát, amelyben megtalálhatóak, apró alagutak kötik össze egymással, a manók ezekben az alagutakban utazva tudják felkeresni egymást. Persze most azt gondolod, hogy a városok olykor nagyon messze vannak egymástól, ezért nagyon nehéz és hosszadalmas lehet gyalog egy másik városba átmenni, de az alagutakban a manók kétkezi munkájával az előző száz évben összegyűjtött, az embergyerekek által már nem használt és ezért kidobott, vagy épp régen bezárt és elfelejtett játéküzletek polcain porosodó, soha el nem adott dobozokban tartott játékvasutakból épített vonatok közlekednek.

Ezek viszik a postát a sütirecepteket, ezek szállítják a lisztet, a vaníliacukrot, a mézet és mindent ami a süteménykészítéshez kell. Merthogy a manók úgy segítenek a cukrászokon (ez az egyik munkájuk), hogy éjjel ellenőrzik a cukrászdák készleteit, és sütemény-alapanyagokat szállítanak az egyik cukrászdából a másikba, ha valahol valami elfogyott, de azt az emberek esetleg véletlenül nem vették észre. Ezért van az, hogy a cukrászdában mindig van sütemény, még vasárnap is. És persze a sütimanók is így utaznak egyik városból a másikba.

Így a manók kizárólag csak akkor járnak a felszínen (az utakon, vagy az utcákban), ha valamiért nagyon-nagyon muszáj. Ráadásul akármelyik manó nem is teheti ezt meg, tiltja a Sütimanó Köztársaság egyetlen szabálya, a Legfőbb Törvény. Csak a Sütimanó Elnök engedélyével szabad a felszínre merészkedni és csak egy viszonylag kis csoportnak, a Sütimanó-kommandónak. Hát ezért van az, hogy mi (mármint te, meg én) még sohasem láttunk sütimanókat, pedig minden városukban van Sütimanó-kommandó. Bizony még én sem, pedig már annyira nem vagyok gyerek. Mondjuk a törvény nem mindenben ilyen szigorú. Sok mindent inkább megenged, mint tilt, és a városok elhagyása is inkább csak azért tilos, nehogy valamelyik sütimanó eltévedjen, vagy -és ez talán még az előzőnél is fontosabb-nehogy valamelyik sütimanót észrevegyék az emberek.

A Sütimanó Köztársaság Legfőbb Törvénye más dolgok mellett arról is rendelkezik, hogy a sütimanó gyerekeknek három éves koruktól óvodába kell járni, meg arról is, hogy a sütimanó gyerekeknek tizennégy éves koruk előtt nem lehet mobiltelefonjuk például. Jó törvény ez, hidd el. De most, hogy ilyen sokat elárultam a sütimanókról, épp ideje, hogy bemutassam neked Sütimanó Kázmért, az ovis sütimanót, de azt már csak a következő mesében.