Szia!

Ma este végre már Kázmér 'viselt dogairól' mesélhetek neked. Mondjuk lehet, hogy rosszul fogalmaztam, ezért kérlek ne ijedj meg, mert Sütimanó Kázmér nem rosszabb manógyerek mint a többi manókisfiú, vagy manókislány, bár az tény, hogy eléggé kíváncsi és izgága természetű. (Igaz, melyik négy-öt éves kismanó' nem az?)

Talán ezért is várta olyan izgatottan a reggelt. Én már nagyfiú manó vagyok - gondolta, de legalábbis szeptembertől nagycsoportos óvodás a Dobostorta Óvodában, így új és nagyon izgalmas feladatok vártak rá. Már előző este -sőt már hétfőn is- tudta, hogy ma először fognak varázsolni az oviban. Elaludni is alig bírt és már akkor ébren volt, amikor az apukája még csak készülődött. Hallotta, ahogy apa morgolódik, mert leejtett valamit és azt is, amikor a kis házból kilépve elfordítja a kulcsot a zárban. Húúúúúúú..........már nemsokára tényleg felébredhetek - gondolta, amikor apa elment.

Ugye emlékszel miért gondolta így Kázmár? ............................................................. Hát persze! Kázmér apukája volt ugyanis Malomudvar város polgármestere és az ő varázserejétől vált fényesen világító napocskává minden reggel a fő téri piros oszlop tetején a Sárga Gömb. Pont úgy, ahogy az összes sütimanó városban. Kázmér egyre csak az ablakot nézte. Várta, hogy a Sárga Gömb első sugarai végre bevilágítsanak az apró szobájába. Annyira nézte az ablakot, hogy izgalmában végül mégiscsak elszenderedett és már nappali világosság volt mindenütt, amikor újra felriadt.

Nem baj, így sem maradt le semmiről, hisz korán volt még, de Kázmér megijedt, hogy elkésik. Így esett, hogy az izgatott kismanó' szinte repült a fürdőszobába. Pisilt és megmosakodott, nagyjából megfésülte a kócos bozontját (amit mi emberek hajnak hívunk), majd gyorsan belebújt abba az ünneplős manóruhácskába, amit külön erre az alkalomra készített ki az anyukája. Kázmér általában zöld nadrágot, világoszöld ingecskét és mellénykét viselt, meg zöld manócipőt aminek felfelé áll az orra és csíkos, zöld-fehér manósipkát, de ma kékbe öltözött, mert a sütimanók kék ruhában ünnepelnek! (A manólánykák meg pirosban.)  Végignézett magán az előszoba tükrében és már a látvány is boldogsággal töltötte el, mert szerette az ünnepeket.

Mondjuk azt persze reggel még nem tudhatta, hogy milyen lesz varázsolni, hisz ő még olyat nem tudott, de elég sokszor látta már az apukáját varázslás közben és azt is megleste olykor, amikor otthon úgy főzött, mosott és takarított az anyukája, (akit amúgy Sütimanó Enckónak hívnak) hogy csak ült a fotelben és olvasta a manóváros híreit, de a tűzhelyen rotyogó ételben meg forgott a fakanál, a porszívó magától járt be minden zeg-zugot, a ruhák meg, mint holmi nagy és színes pillangók repkedtek a kis manóházon át a kertbe, hogy a szárítón kényelmesen és szépen elhelyezkedjenek.

Hát ezért volt olyan izgatott a Sütimanó Kázmér! Nagyon kicsi gyerekmanó ő még, ezért a felnőtt manók dolgai nem nagyon izgatják és ez így természetes, de a varázslás ez alól mindig kivétel volt. Kázmér még szinte babamanó volt, amikor már kikerekedett szemmel figyelte a felnőtt manók varázslatait. És ezért lett olyan más ez a mai reggel is. 

Ne rohangálj! - szólt rá Kázmárra az anyukája - mindjárt elkészülünk mi is - tette hozzá, majd a manókislányt beültette az apró babakocsiba és már készen is álltak az indulásra. Kázmér alig bírt magával. Útközben az óvoda felé minden fűszálat, minden hangyát, minden lepkét 'elvarázsolt', vagyis a házuk előtt, a járdán talált botocskával feléjük intett, mint egy varázspálcával és elképzelte, ahogy a fűszál irdatlan sűrű erdővé, a hangya táltos paripává, a lepke pedig sasmadárrá változik. Aztán beértek az oviba. A szokásos kezdéstől eltérően most nem kellett a manófiúnak átöltözni, hiszen az Első Varázslónap nagy ünnep minden kismanó' életében.

Kázmér illedelmesen megette a reggelijét és annak ellenére is szépen ült a helyén, hogy közben majd' szétvetette a kíváncsiság. Főleg azért, mert a teremben nemcsak a két óvónéni meg a dadus, hanem egy magas, vékony, nagyon öreg és nagyon bozontos, fehér szakállú, piros orrú manóbácsi is ott volt, aki sötétkék mellényt és inget, fényes fekete nadrágot, fekete manócipőt, fekete manósipkát és palástot is viselt, s akit azelőtt Kázmér még soha nem látott. Egyébként is furcsa látvány volt a még manóéknál is apró székek egyikén ülve. Az óvónéni megvárta, míg minden manógyerkőc elcsendesedik és csak azután fogott a mondandójába:

- Nagycsoportosok lettetek - kezdte az óvónéni - még most is tisztán emlékszem, hogy amikor olyan pici voltam, mint most ti, én annyira vártam ezt a napot, hogy aludni sem tudtam előtte. Ugye ismerős? - kérdezte a manógyerekeket s közben mosolyogva rájuk kacsintott, majd gyorsan folytatta: -  ma reggel végre eljött a nap, hogy a minden manóban ott szunnyadó varázserőtök egy nagyon pici részét elővarázsoljuk és, hogy megtanítsuk nektek azt, hogy mire, és hogyan szabad használni ezt a csodálatos erőt - mondta, és ekkor a manóbácsi felállt.

Az apró manóovisok még sohasem láttak ilyen magas manót. Hogy el tudd képzelni elmesélem neked, hogy egy óvodás manó olyan magas, mint a kisujjad fele. Egy felnőtt manó meg olyan magas, mint az egész kisujjad. Ám a varázsmanó meg olyan nagyon magas volt, mint egy szál ropi. Le is kellett vennie a manósipkáját, amikor felállt, nehogy beverje a fejét az ovisok szobájának tetejébe.

A magas varázsló először semmit sem szólt, csupán a kezében lévő varázspálcájával írt le néhány nagy kört a levegőben. Az ovisok nagy kerek szemekkel, lélegzetvisszafojtva, teljesen csendben bámulták a varázsmanót, ám  ............................... semmi sem történt! A csalódott óvodás manók már éppen kezdtek fészkelődni, amikor a következő pillanatban ott, ahol nem sokkal ezelőtt a varázsló hadonászott, egy hatalmas, világoskéken fénylő, átlátszó gömb jelent meg, ami egy óriásbuborékra hasonlított a  legjobban, de mégsem az volt. Benne néhány pillanatig ott lebegett és lassan forgott az egész Malomudvar város. Majd a város hirtelen nagyon kicsi lett, olyan kicsi, hogy a manócskák már alig látták. Már csak egy fényes pont volt csupán, valamivel nagyobb, mint az égen a csillagok. A következő pillanatban azonban a városból fényes csíkok indultak el, egyszerre több is és ezek a csíkok más-más világító pontokkal, más-más manóvárosokkal kötötték össze az ovisok városát, mígnem már rengeteg vonal és pont látszott egyszerre és a pontok mindegyikét több világító vonal is összekapcsolta........................és ott lebegett ez a fényes, vonalakkal és pontokkal díszített, labda alakú világító térképre hasonlító valami a varázsló előtt a levegőben.

A manógyerekek csak ámultak és bámultak. Valamennyit tudtak ugyan a világukról, meg arról, hogy vannak más manóvárosok is, ahogy tudták azt is, hogy van egy másik, egy Fenti Világ is, de nagyjából úgy tudták elképzelni az emberek világát, mint mi emberek a marslakókat. Most először látták így a Manóvilágot.

Ez itt a Manóvilág - szólalt meg ekkor a varázslóbácsi. Nagyon mély, mégis kedves hangja volt, valahogy nem féltek tőle a manóovisok - de nektek ezt még nem kell ennyire ismernetek. Ráértek még, az iskolában majd úgy is tanulni fogjátok. És........................a Manóvilágot sem kell tudnotok elővarázsolni, mert ez egy igen komoly varázslat, ilyet a felnőtt manók közül is csak én, Sütimanó Boldizsár, Malomudvar város Fővarázslója tudok csak. Persze most azt gondoljátok, hogy ugyan mi szükség lehet fővarázslóra, ha a manók egyébként tudnak varázsolni? De a felnőtt manók dolga segíteni másokon, a fővarázsló dolga pedig az, hogy megmentse az egész manóvárost, ha arra lenne szükség. De ne szaladjunk ennyire előre - mondta a fővarázsló bácsi, majd egyetlen mozdulattal eltüntette a csodálkozó manóovisok szeme elől a fénylő gömböt a manóvilággal együtt. 

- Ma ugyanis nem azért vagyok köztetek, hogy ilyen komoly dolgokról beszélgessünk. Ma még 'csak' azért jöttem, hogy benneteket apró manókat bevezesselek a varázslás világába. Biztosan hallottatok már arról a felnőtt manóktól, a szüleitektől és a nagyszüleitektől, hogy minden manó varázserővel bír. Ez egy veletek született tulajdonság, és ahogy ti növekedtek, és lesztek egyre nagyobb és erősebb manók, ez az erő ugyanúgy nő bennetek, de varázsolni mi manók, csak a varázspálcánk segítségével tudunk.

- Amikor egy kismanó' megszületik -folytatta a varázsló bácsi-, a fővarázsló mindig egy ajándékot ad a manóbaba szüleinek, ami nem más, mint egy névre szóló varázspálca. Ezt a varázspálcát a szülőknek a manó három-négy napos korában át kell adniuk a manóváros óvodájának, ahol a manó óvónénik őrzik azt egészen addig, míg az ovisok nagycsoportosok nem lesznek.

- Akkor a Fővarázsló eljön hozzátok, -vette át a szót ekkor az óvónéni- hogy megtanítsa nektek az első varázslatokat -s miközben ezt mondta, egy csodaszép, fából készült, kézzel faragott  ládikát helyezett a szőnyegen félkörben üldögélő ovisok elé. Az ovisok még sohasem látták ezt a ládát. Annyira izgultak, hogy alig bírtak ülni a fenekükön. Fészkelődtek, hogy lássanak mindent, ami a ládika körül történik. Sütimanó Boldizsár, a Fővarázsló a ládához térdelt, majd előhalászott egy hosszú, zöld selyemszalagon a nyakába akasztott aranykulcsot, és kinyitotta vele a ládikót, aminek a fedele csak egyszerűen kipattant, amikor elfordított a zárban a kulcsot. A ládikóból fény tört elő, s ekkor a manógyerkőcök meglátták mi van benne. 

Huszonöt pálcika volt a láda alján, pont mint ahány nagycsoportos ovis volt. S mindegyiken egy-egy név állt, az ovisok nevei. Az óvónéni ezután egyesével szólította az óvodásokat és ünnepélyesen átadta nekik a saját varázspálcájukat.

Kázmér, aki az izgalomtól szinte remegve ment a ládikához amikor a nevét hallotta, egy piros színű, leginkább egy nagy színes ceruzára emlékeztető varázspálcát kapott. Még hegye is volt, mint az igazi ceruzának, bár nem fogott. (Kázmér ezt onnan tudta, mert még le sem ült a helyére, de rögtön kipróbálta egy kis cetlin.) Kázmér úgy örült, mint még soha! A varázspálcát el nem engedte volna. Annyira szorított, hogy a kis manóujjai szinte belefehéredtek! De más is történt.

Amíg az óvónéni Kázmér óvodástársainak osztogatta a varázspálcákat, Kázmér és a pont mellette ülő legjobb barátja, Sütimanó Levente mindjárt huncutkodni kezdtek. Varázspálcájukkal vívni kezdtek mint a katonák, akiknek kardjuk van, ám egyszer csak a két pálca véletlenül összeért! Az óvodások először csilingelő hangot hallottak, aztán Kázmér és Levente közt egy apró, ám annál fényesebb icike-picike viharfelhő keletkezett, ami csak úgy szórta magából nagy dühösen a villámokat, azután eső kezdett szakadni a tenyérnyi felhőcskéből de úgy, hogy mindkét fiúcska nadrágját eláztatta. A felhőcske végül úgy tűnt el néhány pillanat múlva, mintha soha nem is lett volna.

Az óvónéni megdorgálta a két megszeppent rosszcsontot, a többi ovis hangosan nevetett a két vizes-nadrágos botcsinálta huszáron, de Sütimanó Boldizsár, a Fővarázsló nem szólt semmit, csak mosolyogva üldögélt a gyerekek előtt. Ő és az óvónénik tudták, hogyha két varázspálca véletlenül összeér, soha nem történik olyan, mint ami az előbb a két rosszalkodó óvodással történt. A dühös felhőcskét a gyerekek rosszalkodását látó fővarázsló varázsolta eléjük azért, hogy tanuljanak az esetből. És tanultak is. És nemcsak ők, hanem az összes ovis, mert attól fogva soha, senki nem rosszalkodott a varázsórákon, varázspálcával a kezében. És, hogy mi mindent tanultak az ovisok a varázsórákon? Nos ezt, majd legközelebb elmesélem.